Rostás Juditka 24. születésnapja előtt pár héttel, a szociálpedagógia szakon benyújtott szakdolgozat záróvizsgán történő megvédése és a diplomaosztó ünnepség előtt pár hónappal hosszú betegséget követően elhunyt. A minden ismerőse, barátai és tanárai számára is csak Juditkaként ismert és megismert hallgató a Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar közösségének közkedvelt egyénisége volt. Ahogy a becézett névalak általános használatmódja pontosan tükrözi, Juditkát környezetében mindenki szeretettel övezte, amire személyiségével szolgált rá.
Sokan emlékszünk még arra, amikor középiskolásként a szakkollégium mesemondóversenyén feltűnt előadói tehetségével. A hallgatóságot nem is annyira az elmondott történet, hanem az apró termetű mesélőből és a tekintetéből sugárzó derű ragadta magával. Amint azt tudjuk a derű az élethez való pozitív viszonyulás egyik kiemelkedő formája, fontos képesség. Olyan létszemlélet, ami szemben áll mindennel, ami sötét, komor vagy borús. A Juditka tekintetéből mindenkor áradó derű az életszeretet, az életkedv és az életigenlés elsöprő megnyilvánulása volt. Személyiségének ezt a mindenki számára tanulnivaló tulajdonságát a közösségeiben és emberi kapcsolataiban hallgatóként, barátként, tanítványként vagy szakkollégistaként ugyanúgy érvényre juttatta. Eljárása igen egyszerű volt. Sokan emlékezhetünk a gyakran akár köszönés helyett és minden bevezetés nélkül feltett kérdésre: „Hogy vagy?” A bárhol és bármely beszédhelyzetben kinyilvánított érdeklődés őszinte komolyságát, a mély kíváncsiságot, azt, hogy Juditka számára tényleg minden és mindenki fontos környezetében, bárki kiolvashatta a tekintetét átható derűből.
Legfontosabb célját, a diplomaszerzést konok kitartással igyekezett végig vinni, és az utóbbi hónapokban romló egészségi állapota, az elhatalmasodó betegség okozta fizikai gyengeség ellenére végtelen bizakodással tekintett a jövőbe. A szakkollégium évkönyvébe néhány éve megfogalmazott gondolatai árulkodók. „A szakkollégiumban rengeteg motivációt kapok úgy a csapattól, mint a tanároktól, ami segít véghez vinni a célomat, ami a diploma megszerzése.” – írta. Igaz, a szakkollégisták közössége életében több volt, mint valami formális támogató környezet. „Számomra a szakkollégium a jókedvet, a kacagást jelenti!” – írta ugyancsak a Lippai évkönyv számára megfogalmazott soraiban.
Tragédia, hogy nem élhette meg a pillanatot, amikor munkájának gyümölcsét kezébe vehette. A hatalmas erőfeszítés, amivel hagyománykövető oláh cigány közösségéből nővére nyomdokait követve kilépett bárki számára példaként szolgálhat. Habár terve, hogy szociálpedagógus szakemberként mások támogatásának szentelje életét nem teljesedhetett ki, és egyúttal szomorúsággal eltelve vagyunk kénytelenek belátni azt is, hogy a sors kegyetlenül rövid idővel ajándékozta meg, mégis Juditka hagyott ránk valamit, ami vigasztaló támaszként szolgálhat mindannyiunk számára.
A szemléletének lényegeként áradó derűnek ugyanis van egy további fontos sajátossága. Juditka a betegséggel való küzdelmet és a céljaiba vetett megingathatatlan hitét nem csak az életszeretetre, az életörömre és az életigenlő világlátására alapozta. A derű szemléleti beállítódásként ugyanis azt is jelenti, hogy képesek vagyunk magunkat teljes mértékben átadni életünknek. Annak minden pillanatában érvényesítjük azt, hogy az egyszeri és megismételhetetlen. Juditka a derűs élet mestereként marad meg emlékezetünkben és ezzel, habár a mérhető évei számát tekintve igencsak kevés jutott neki osztályrészül, mégis elérte, hogy mindenki, aki ismerte, örökre meg fogja őrizni szívében.