"Jelen lapszámunkban a Dr. Varga Gyulával (egyébiránt a Hajdúsági Tükör alapító szerkesztőjével) rögzített interjú szerkesztett, némileg rövidített, stilizált változatát közöljük."
Szerepi Sándor: Az 50 éves évforduló kapcsán egy riportsorozatot készítünk a volt kari vezetőkkel. Néhány kérdés segítségével szeretnénk közelebb hozni azt a kort, amelyben vezetők voltatok. Bevezetésképpen indítsunk egy közelítő kérdéssel: hogyan emlékszel vissza vezetői időszakodra (2000-2008)?
Varga Gyula: Ez volt az egyetemnek a tulajdonképpeni hőskora. 2000-ben jött létre a Debreceni Egyetem, mint új intézmény. Engem is akkor választottak meg főigazgatónak. Az eleje nagyon nehezen indult. Akkoriban a rektori pozíció minden évben rotált. Egyik évben az Agrártudományi Centrum, másik évben az Orvosegyetemi Centrum, aztán a Bölcsészettudományi Kar, illetve a Természettudományi Kar adta a rektorokat. Nehéz volt alkalmazkodni egyrészt a rektori vezetés stílusához, hiszen mindenkinek különböző elképzelései voltak. Igen hektikus időszak volt az első négy év. ehhez képest a második négy éves ciklus már viszonylag sima volt. Tulajdonképpen ami a legfontosabb kihívásként jelentkezett, hogy egyetemi karként tudjunk működni. Ezért különböző lépéseket kellett tennünk. Az első feladatom az volt, hogy két tudományos fokozattal rendelkező oktatót idehozzak. Mert addig csupán ketten voltunk ilyenek (Varga Gyula és Kovácsné Bakosi Éva – SzS.) összesen a karon. A második legfontosabb pedig az volt, hogy legyen legalább még egy szakunk, mert nyilvánvaló volt, hogy két szakkal egyetemi kar nem lehetünk. A függetlenség megőrzése volt a legfontosabb, hogy ne csatoljanak minket a BTK Pedagógiai Intézetéhez, aminek megvolt a reális veszélye. Ezért indítottuk el a művelődésszervező szakot, amit sikeresen akkreditáltunk is utána. Amit néhány évvel később az andragógia szak követett, mely három évig működött még a karon. Próbálkoztunk a kétszakos képzés indításával is, de a tanulmányterületek annyira lefedték egymást, hogy nem lehetett működtetni (ez a művelődésszervező – szociálpedagógia szakpár volt - SzS.) Ezeket a feladatokat sikeresen végrehajtottuk. Emellett azonban hatalmas energiát fektettünk a szakirányú továbbképzési szakok fejlesztésére is. Az országban hét színhelyen kihelyezett képzést is indítottunk. Ennek következtében a hallgatói létszámunk jelentősen megnőtt. A BTK és a TTK után nekünk volt a legtöbb hallgatónk akkoriban. Ezek a szakok arra is lehetőséget nyújtottak, hogy az alapbéren túl is fizessünk érte az oktatóknak. Volt olyan év, hogy 15 havi fizetést is ki tudtunk osztani. Nagyon nagy kereslet volt annak idején továbbképzési szakjaink iránt.
Hogyan emlékeszem magára az időszakra? Én egy elég különös vezetői stílust képviseltem. Ez a laissez fair stílust jelentette. Ez alatt azt értettem, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért. Azt szerintem bölcsen átláttam, hogy ha az ember engedi dolgozni és teljesíteni a kollégáit, akkor azzal önmagának is elismerést tud szerezni. Soha nem tolakodtam eléjük, és amit reálisnak láttam, abba belementünk és megvalósítottuk. Úgy gondolom egy elég jó időszaka volt ez a karnak. A kollégák közül majdnem mindenkivel jó kapcsolatom volt,. Úgymond baráti viszonyban voltam még az udvarosokkal, technikai dolgozókkal is.
Szerepi Sándor: Igen, emlékszem, hogy ez az időszak a nagylétszámú technikai személyzetet tekintve is virágkornak számított. De ez a korszak az oktatók doktori fokozatszerzésének is előkészítő szakasza volt, amelyben vezetői ösztönzésed jól kitapinthatóan működött. Milyen egyéb nehézséget tartalmazott még ez nyolc év ezen túl?
Varga Gyula: A nehézségek abból is adódtak, hogy időnként érkeztek hozzánk olyan kollégák, akik ugyan rendelkeztek tudományos fokozattal – ami akkor nagyon jól jött – de rövid ideig voltak a karon, legfeljebb egy- másfél évet. Ezért nem lehetett hosszabb távra tervezni velük. Voltaképpen a művelődésszervező, később andragógia szakunk megszűnésében ez is szerepet játszott. A kollégák ösztönzése a doktori fokozat megszerzésére egyébként az ő jól felfogott érdekük is volt. Volt, aki meg tudott ennek felelni, volt, aki nem. Én senkit nem küldtem el azért, mert nem sikerült a tudományos fokozatot megszerezni. És ha a kihívásoknál tartunk: volt még egy fontos elem: azok a nemzetközi pályázatok, amelyekben sikeresen részt vettünk. Az elsőt még az elődöm indította el, de már én voltam a koordinátora. Két Erasmus projektet és egy a „Munka jövője –a jövő munkája” című francia-német-magyar együttműködést valósítottunk meg. Sajnos volt egy olyan projektünk is, amelyből nem lett semmi. Ez egy francia kezdeményezésű távoktatási program volt, amelyben cseh, szlovák és magyar partnerek voltak. Ez egy szakképzés tematikájú projekt lett volna, csak a cseh és szlovák fél időközben kiszállt belőle.
Amit a dolgozókról mondtál: nagy fájdalmam volt, hogy nem tudtam egybe tartani ezt a technikai dolgozói kollektívát. Először a konyhát adtuk át, majd később a portaszolgálatot, és minden más kiszolgáló részt. Azt már nem szerettem. Mert ez így volt egy egység. Sikertörténet volt a mai Roma Innováció Központ épületének megvásárlása is a várostól. És tulajdonképpen így vált egy egységes campussá. De igazából azt is mondhatnám, hogy kihívások voltak inkább, nem veszélyek.
Szerepi Sándor: Szó esett az andragógia szak kapcsán a szakemberek elcsábításáról egyetemen belül is.
Varga Gyula: Azt tudni kell, hogy mi az andragógiának megcsináltuk az MA szintjét is, az Emberi Erőforrás Menedzsment szakot, amit az Agrár Centrummal közösen indítottunk be. Először az Andragógia tanszék csábította el egy-két emberünket – bár onnan érkeztek is, - az MA szakkal pedig az volt a helyzet, hogy egy idő után a képzés átment teljesen az ATC-hez.
Szerepi Sándor: Ezt azért is hoztam fel, mert ennek kapcsán elmondhatjuk, hogy az egyetemen belüli pozíciónk is mindig változott.
Varga Gyula: Szerintem nagyon erős pozíciónk volt ebben a nyolc évben. Amit el akartunk érni, azt el tudtuk érni. Más kérdés, hogy nem tudtuk megtartani az állásainkat egy-két helyzetben. Ez abban is megnyilvánult, hogy a pszichológusok közül is sokan átmentek az egyetem más karaira, közöttük több tehetséges fiatal kolléganő is. Amikor a gyógypedagógia képzés lehetősége először felmerült, akkor a nyíregyházi kar, az ATC és mi jöttünk szóba, de én kategorikusan nemet mondtam rá. Mi mindenképpen kellettünk hozzá a pedagógia tudományterületei miatt. De már előre láttam, hogy ha ebbe belemegyünk akkor majd egy idő után valahol máshol lesz a képzés súlya, nem nálunk. Viszont a tudományegyetemi képzést kínáló karok között nagyon jó pozíciónk volt. Mi akkor elég előnyös financiális helyzetben voltunk, látniuk kellett, hogy a költségvetésünkbe nem kell kiegészítést fizetni, hanem pluszban vagyunk. Innentől kezdve ez egy erős pozíciót jelentett egy tárgyalásnál – még akár a BTK-val is .
Szerepi Sándor: A közös képzések kapcsán mik voltak az irányelvek?
Varga Gyula: Amit még szerettem volna – de karon belül is ellenállásba ütköztem – az egy külföldi közös képzés lett volna. Egész pontosan Székelyföldön, levelezős rendszerben. Az akkor nagyon jó ötletnek tűnt, mert ott ekkor még helyben nem volt olyan képzés, amit mi tudtunk volna kínálni. De a kollégáim nagyon ellene voltak ennek a tervnek. Jó lett volna. Egy vezető számára mindig a siker a teljesítményének a mértéke, a sikerhez pedig kellenek társak is. Azt én is beláttam, hogy ha nem akarják, akkor ezt nem tudom keresztülverni rajtuk és persze nem is akartam. A csapatmunka abban nyilvánul meg, hogy bizonyos csoportok el akarnak érni egy célt. Ha látszik, hogy törekszenek erre és dinamikusan dolgoznak ezen, akkor azt engednünk kell. Úgy gondoltam, ha nincs mögötte megfelelő csapatmunka, akkor nem kell erőltetni.
Szerepi Sándor: Ha üzenni lehetne a mai hallgatóknak, vezetőknek, vagy akár kollégáknak, akkor mi lenne az üzeneted?
Varga Gyula: A vezető hagyja dolgozni az embereket. És ne vállaljon át minden munkát helyettük, mert abból sosem sül ki jó. Abban a pillanatban amikor a dékán úgy érzi, hogy neki kell mindennel foglalkozni, akkor az egy elveszett dolog. Azért vannak dékánhelyettesek. Egyébként én máshogy csinálnám most már, egyfajta mátrix rendszerű vezetést képzelnék el, ahol cserélődnének a szerepek, a feladatokhoz rendelném a vezetőt. És amikor a feladat teljesült, áttenném másikra, vagy pihenne egy kicsit. Nem kell egy vezetőnek mindent magára vállalni. Ha a kollégái jól teljesítenek, akkor a vezetőre nézve az egy hatalmas nagy piros pont. Ő úgy is odakerül a reflektorfénybe, bár véleményem szerint nem muszáj mindig abban lenni.
Kollégáimnak mit üzennék? Hogy próbáljanak meg gondolkodni! Én elhiszem, hogy meg kell írni egy tudományos dolgozatot. De ezt ne abból írjuk, amiből már ezerszer megírták. És olyan kérdésekkel kell foglalkozni, melyek ténylegesen tudományos kérdések. Azt kezdem észrevenni ebben a tömeges PHd képzésben, hogy egyre inkább sematikussá válik a dolog. Mindenki a könnyebb irányba mozdul el. Olyan kérdéseket kell kutatni, amelyek tényleg valós problémák, és azokra kell választ találni. Ezt le is írtam egyszer egy röpke esszémben, hogy mit is jelent a tudományos élet. Tulajdonképpen egy jó szervezéssel meg lehet csinálni egy tudományos karriert, holott nem a szervezést kellene preferálni, hanem hogy valóban tudományos kérdésre ad-e választ. Ilyen szempontból a statisztikai alapú kutatás a legkönnyebb út. Kérdőívezünk, összegezünk és megállapítjuk azt, amit már előre tudtunk. Annak idején volt egy tanárom a Történeti intézetben és ő mondta azt, hogy nagyon szereti ezt az új irányt, hogy a történelembe a statisztika bevonul. De: a statisztika pontos számai semmivel sem mondanak többet, mint amit akár Szekfű Gyula leírt pl. a vallási arányokról Hajdúböszörményben. Magyarán olyan kérdéseket ne tegyünk fel, amire már ab ovo tudjuk a választ.
A hallgatóknak? Én nagyon sokat beszélek a hallgatókkal mind a mai napig. Nagyon jó kapcsolatban vagyok velük. Erről azért szeretnék egy sztorit mesélni. Milotára mentünk dió fesztiválra és a feleségem leszidott, mert nem hoztam magammal pénzt, mondván, hogy mit fogunk enni. Mondtam, nyugalom. Már az első sátornál behívtak, hogy tanár úr, tessék bejönni. Rengeteg olyan szabolcsi és szatmári hallgató volt, aki fogadott bennünket. Emellett a nappalis hallgatókkal is jó a kapcsolatom Megmondom őszintén én a fehérabroszos pedagógia híve is vagyok, tehát vannak olyan kérdések, melyeket nem az órán kell megvitatni, ugyanakkor mégis többet lehet belőle tanulni a hallgatóknak akár szakmai akár magánéleti tekintetben. Tudod ez olyan mikor Szókratész az athéniakat megkérdezte: ülj le csak barátom, és mondd el, hogy szerinted ez helyes volt-e, amit csináltál vagy nem. Azt is üzenném a hallgatóknak, hogy amíg lehet, maradjanak itthon. Mert ha mindenki elmegy ebből az országból, abból nagy katasztrófa lesz.
Szerepi Sándor: Hogy ne ilyen szomorú végszóval zárjuk ezt a beszélgetést, nagyon reménykedem abban, hogy a jövőt tekintve a pozitív perspektíváink többségben vannak! Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!
Részlet a riportból